- Másszunk fel a falra. – javasolta Jani.
- Minek?
- Hát…szeretnék lehugyozni onnan.

Bulgáriában voltunk. A dunai bolgárok első központjának és fővárosának helyén, Pliszkában. Itt állt az Avar Birodalmat végül összeroppantó Krum kán palotája is. Bolgár barátaink egy jó hangulatú rendezvényt szerveztek itt. Este volt alkalmunk egy kicsit kalandozni, megindultunk hát, hogy eljussunk az újjáépített városfal egyik legmagasabb pontjára, a Keleti kapu ormaihoz.

A romos falra nagyjából a kaputól száz méterre tudtunk felmászni. Onnan a sötétben a gerincen keresztül négyen botorkáltunk el a megkívánt pozícióig.

A perzselő bolgár nyárelő napközben kiszívta belőlünk az erőt. Nem mediterrán éghajlathoz voltunk szokva. Így az éjszaka annál kellemesebb hatást gyakorolt ránk. A csillagos ég és a bogarak esti koncertje kellemes légkört teremtett a falból kiálló köveken való botladozásunkhoz. Esténkre csupán egy árnyfolt vetült: Nem engedték, hogy tüzet rakjunk a táborunkban, mivel a terület a múzeum fennhatósága alá a tartozott, és a csinovnyikok attól tartottak, hogy felgyújtjuk a Krum kán palotájának maradványit őrző mezőt.

Megérkeztünk a kapuhoz. Levizeltünk onnan a pázsitra. Flórián a falat is eltalálta a sugárral. Ezért megfeddtem.

Kényelmesen elhelyezkedtünk a falon és beszélgetéssel múlattuk az időt.

Az egyik bolgár csapat tagjai alattunk gyülekeztek, észrevettük, valamire nagyon készülnek.

- Ennyit a tűzgyújtási tilalomról! – kiáltották el magukat, majd meggyújtották a fáklyáikat, és saját, valamint a mi nagy örömünkre, elkezdtek tűzzsonglőrködni. Díszpáholyból néztük az előadást.

Érzékeny búcsút vett a blog Bányai Ádám szerkesztőtárstól. Nem vesztünk össze vele, semmilyen jelentős konfliktus nem alakult ki kettőnk között. Csupán úgy véltem, hogy a történetek elmesélése jobb, ha egységes szemléletmódot tükröz, letisztultabb így a kép.

Az hogy több ízben megkínáltam Ádámot egy kölcsön kapott elektromos sokkolóval, szintén csak a jó baráti viszony elmélyülését mutatja kettőnk között. A sátrában történt éjszakai orvtámadás, mely során a fekhelyéhez szögeztem és egy kamcsi nyelét szorítva torkához fojtogattam, pedig egy szerencsétlen félreértés követ következménye volt. Megkövetve Ádámot ezért a tettemért bocsánatot is kértem,valamint reggel még egy pohár kávét is vittem neki engesztelésképpen. Kár, hogy nem kávézik.

Következő találkozásunk alkalmával is kedveskedni szerettem volna neki, így Lengyelhonban vásároltam egy saját sokkolót, ráadásként egy bikacsököt is bekészítettem másik tenyerembe. Hátam mögé rejtett kezeim közül választhatott is, melyik ajándékot kéri. Természetesen végül mindkettőt megkapta. A bikacsöktől a suhintást, a sokkolóból az áramot.

Szürkületkor meggyúltak a tábortüzek. A földsáncok bennrekesztették a füstöt. Ez olyan látványt nyújtott, mintha köd szállt volna alá a sátorrengetegre.

Egy üveg pálinkával állítottunk be Oleg Kozlenko, másnéven Helgi Stalingradék táborába, hogy ezzel háláljuk meg a rendezvényre való meghívását.

Saját almapálinka Abaújvárról – nyújtottam át az üveget. – És a története is érdekes. Ezt az almát a magyar gazdák az orosz piacra termelték. Tizenhatszor volt permetezve.  De az EU-s embargó miatt rajtunk maradt rengeteg tonna belőle. Mi meg főztünk belőle jó sok pálinkát, és mégiscsak elhoztuk az oroszoknak.

Ezen egy jó nagyot röhögtek.

X. Rusborg Festival, Oroszország, Lipecki régió, Yelec közelében, 2015. V. 8-10.

A kocsmából kifelé kövér vércsík és tócsák jelölték az utat.

-Add kölcsön a késedet – kérte Szesz Geri – játszunk egyet.

A játék lényege, hogy a padlóba kell dobni a kést, minél közelebb a másik lábához. Meg is lett az eredménye. Geri nem rég épült fel a bordatöréséből. Bemutatózás közben belesett egy élére állított pajzsba. Eltört a bordája, ami megszúrta  a tüdejét. Az imént pedig újra harcképtelenné vált, mert egy kés állt ki a lábából.

Haragudtam Gerire. Játék közben eltörte a késem famarkolatát.

Szesz Geri

Lengyelország, Wolin, 2014 júliusának vége

Minden rendben van Anyu! – mondtam a telefonba – Túl vagyunk a csatákon….Nem, senki sem sérült meg. Tényleg jól vagyunk. Nagyon kedves emberek vannak itt. Nincsen baj.

Abban a pillanatban éppen egy srácot vittek el előttem hordágyon.

Ha van a földvárnak egy olyan bejárata, ami hídként is funkcionál, értelemszerűen ott tartják a hídharcokat. Két oldalán két és félméteres árok fut végig a sáncok előtt. Ide gyakran bepotyogtak a fegyveresek a dulakodás során.

Jó középkori szokás szerint  esténként a várárokba hugyoztunk, és sokan a szemetet is oda górták. Az alján ezért több helyen törött üvegek szilánkja meredeztek az ég felé. Lemásztam a gödörbe és arrébb rugdostam a veszélyzónában lévő üvegeket.



X. Rusborg Festival, Oroszország, Lipecki régió, Yelec közelében 2015. V. 8-10.

Urrraaaaahh! – üvöltötte száz és száz torok. A csatakiáltás végigmorajlott a sorokon, miután előrelendült a tömeg. Akaratlanul is az Ellenség a kapuknál orosz rohamai ugrottak be. A tömeg elképesztő hatást bír gyakorolni az egyénre. Magától mozdult a lábam és rohantam előre én is az üvöltő sokasággal.

A háromszáz napfényben csillogó sisak fölé olyan lándzsaerdő tornyosult, ami tényleg meg tudta volna tartani az eget, ha az ránk akart volna szakadni. Az oroszok értenek a tömegek mozgatásához. Olyan fegyelmezetten zárkóztak fel, fordultak át, alkotottak éket és indultak rohamra a négy ember mély sorok, mintha mindenki hivatásos katona lenne, és évek óta ezt gyakorolná. 

A csatákban többnyire táborszomszédainkhoz csatlakoztunk.  Utólag kiderült, volt köztük két specnazos. 

-Nem vagyok katona, csak voltam egy évet a seregben sorkatonai szolgálaton. Meg évente egyszer visszamegyek egy hónapra, erőnlétemnek jót tesz – mesélte egyikőjük – Aludtunk kint az erődben -15 fokban. Nem használhatunk hálózsákot . Azt mondták abba begubózva nem vagyunk azonnal harckészek. A földbe ástuk be magunkat estére, kezünkben a fegyverrel. 

A srác kihozta éjjelátóját. – Az amerikaiaktól vettük – újságolta. Azzal sasoltuk a sötétségbe burkolódzott tábort a földfalak között. 

-És te katona vagy? – kérdeztem Antontól. Ránézésre ő volt a vezetőjük. – Áh, nem. Voltam három évet a seregben, harcoltam háborúban, de már nem ott vagyok. Börtönőrként dolgozom, de nem szeretem. El akarom végezni az egyetemet, aztán rendőr lenni otthon Arkhangelksben.

 Anton 

X. Rusborg Festival, Oroszország, Lipecki régió, Yelec közelében 2015. V. 8-10.

- Állat! Magyarországról jöttetek? Nem semmi! – mondta a fehérorosz srác a földvár kapujában – Elutaztunk egyszer mi is Wolinba. 1200 kilométer volt az út. Megviseli az embert.

Több mint 2000 kilométert volt a hátunk mögött. Ott álltunk az erdős sztyeppe közepén Oroszország szívében, nem messze a Dontól. Eddig jutott a hadseregünk a második nagy háborúban. Pár hete Berlin mellett is jártunk egy német rendezvényen. 2015 tavasza volt. 

A határokon folyamatosan félreraktak minket  a nem mindennapi szállítmányunk miatt. Órákat álltunk, és mindig ki és be kellett pakolnunk az autóban található összes cuccunkat, amiket tüzetesen átvizsgáltak a határőrök. Valószínűleg azt gyanították, hogy középkori leleteket akarunk csempészni. Elsősorban a kardok és sisakok iránt érdeklődtek. 

Az orosz határőr meglátta az egyik katonai hátizsákon a vastag betűs US jelzést. Azonnal belekötött. Nagyon fájlalta a dolgot. Fogtam egy tollat és hozzá firkantottam még két betűt. Így már USSR állt rajta. De emberünk nem volt humoránál. 

Az ukrán rendőröket folyton meg kellett kenni. A Toyota Priussal cirkáló közúti ellenőrök a pénzre mentek. A sima útszéli bódéban székelő zsaruk beérték cigarettával is.

Az úton tankot szállító teherautók, csapatszállítók húztak el mellettünk. A főváros is erősen meg vot rakva katonákkal. Elvégre háborúban álltak. Pechünkre pont azokkal, akikhez vedégségbe igyekeztünk. - Cука русский! - mondta a rendőr, amikor meglátta Goszpodinovnál a rubelt. Ez annyit tesz, hogy kurva orosz.

Kijev egy utálatos város. Olyan mint Nyíregyháza, csak sokkal nagyobb. Hamisítatlan szocreál. Csak és kizárólag. Más nincsen. De az egész ország meglehetősen elmaradott. A települések és falvak olyanok, mint ha kivétel nélkül az 50-es 60-as években ragadtak volna. Oroszország fejlettebb. Az a 80-as évekre hajaz. 

Szóval ott álltunk a földvár bejáratánál. Háromból csak ketten, mert Goszpodinovot elvitték a kórházba. A végtagjain hatalmas kelések  ütöttek ki. Egyre csak sokasodtak, nőttek és cefetül viszkettek.  Amíg a kórházban azt vizsgálták, hogy vajon karanténba kell-e helyezniük, addig mi tábort állítottunk. 

A szomszédok vértbe öltöztek. Megkérdeztük, mikor lesz a csata? Alig tíz perc volt a kezdésig. Elcsigázottak voltunk a hosszú úttól. Egy kiadós evésre és egy nagy alvásra lett volna szükségünk. Helyette felvettük a vértet , és elindultunk a többi sisakos után. 

Ezért jöttünk. Nem heverészni. 

Goszpodinovot végül kiengedték. Kapott papírt is róla, hogy nem fertőző. A doktor azt mondta, hogy ha az lenne, akkor már halott lenne. Ő is és a társai is.

A Keleti pályaudvar előtti téren nagy tömeg gyűlt össze az orosz elnök magyarországi látogatását megelőző napon. Putyin ellen tüntettek. Molinók, transzparensek villogtak a tömegben és készenléti rendőrök oszlopai masíroztak fel s le. Az emberek kíváncsian tekintettek fel körülöttem. Látni akarták, milyen kreatív szöveget hoztam a kezemben tartott hosszú rúdon. 

Ám értetlen tekintetek sora lett csupán az eredmény. A rúdon egy szürke posztódarab lengedezett, nehezen értelmezhető üzenetként. 

Azért csavartam a sálamat a rúd végére, hogy eltakarja a fém lándzsafejet. Nem közéjük jöttem, hanem edzésre igyekeztem.

Budapest, 2015. február 16.

Utolsó emlékem egy nagy csattanás, és hogy repülök a levegőben. Világi cimborámmal, Rolffal játszottuk a szláv pofozkodós játékot. Itt egy asztalra tett padra kell törökülésben felülni egymással szemben. Tenyereidet a füled mellé teheted. Ez hivatott megvédeni téged a pofontól, amit az ellenfeled rád mér. Oda-vissza megy ez a játéka, amíg egyik le nem üti a másikat a padról.

Iszonyatosan berúgtam aznap este. Ez nem volt túl bölcs döntés, mivel másnapra kemény verekedésekkel kellett számolni.